Fűszerbazár

Az első dolog, amit észreveszel, az az illat. Még az ajtó előtt megérkezik – meleg, száraz, réteges. A tetején fahéj ül. Alatta valami sötétebb és földközelibb. Ez kömény, szárított bors és zúzott rózsaszirmok édes pora. Aztán jön a hang: néhány száz beszélgetés egy kőmennyezet alatt, visszaverődik a boltozatokról, és kissé homályosan tér vissza hozzád. A szemed utoljára alkalmazkodik. Sárga fény. Narancssárga por kúpjai. Embermagasságú üvegedények egymásra rakva.

Egy tizenhetedik századi épületben állsz, amelyet pénzkeresésre terveztek. Nem kereskedőnek – egy mecsetnek. Ez a csarnok az Új Mecset komplexumához tartozik, amely közvetlenül az ajtó előtt áll. Az oszmán vallási épületeket alapítványok finanszírozták, és egy alapítványnak állandó jövedelemre volt szüksége. Így az építők fedett piacot építettek, és bérbe adták a boltíveket. Ebből a bérleti díjból fizették a személyzetet, a tanárokat, a népkonyhát, a lámpaolajat. A kereskedelem itt soha nem volt különálló az istentisztelettől. Ez volt a motor.

A török név Mısır Çarşısı. A Mısır jelentése Egyiptom. Senki sem tudja teljesen biztosan, miért. Az egyik magyarázat szerint az építkezést Egyiptomból, az akkori oszmán tartományból származó adóbevételekből finanszírozták. Egy másik szerint a piac a nevét az Alexandriából és Kairóból hajókon érkező árukról – rizs, cukor, fűszerek – kapta. Mindkét magyarázatot évszázadok óta ismétlik. Egyik sem végleges. Angolul a helyet általában Fűszerbazárnak hívják, ami pontosan leírja az illatot, és teljesen elveti az érvet.

Életének nagy részében ez nem az emléktárgyak helye volt. Ide jött a város gyógyszerért. Egy fűszerkereskedő egyben gyógyszerész is volt. Szegfűszeget árult fogfájásra, gyömbért gyomorrontásra, masztixgyantát a leheletre. A török aktar szó ma is mindkét mesterséget magában foglalja – gyógynövényes és fűszerárus. Ha háromszáz évvel ezelőtt lázad volt, először nem mentél kórházba. Idejöttél, leírtad a tüneteidet, és egy porral teli papírdarabbal távoztál.

Nézz fel. A mennyezet sekély kupolák és hegyes boltozatok hosszú sora, vastag kőpilléreken. Az alaprajz L alakú: két hosszú kar, amelyek egy sarokban találkoznak, kapukkal a végein és mindkét kar közepén. Keresd meg ezt a sarkot. Állj bele, és egyszerre mindkét karra rálátsz, és a piac hirtelen egyetlen gépezetnek tűnik, nem pedig üzletek folyosójának. A kapuk feletti helyiségeket a kezdetektől fogva beépítették a szerkezetbe.

Az árusoknak megvan a rutinjuk, és érdemes legalább egyszer meghallgatni. Háromféle sáfrányt kínálnak. Teát töltenek. Valahol egy férfi egy tálcányi mogyorópürére mutat, és vicces orvosi nevet ad neki, mire a közelben mindenki nevetni fog, és valaki megveszi. Ez színház, naponta több százszor előadják. Élvezheted, és mégis üres kézzel távozhatsz. A fedett csarnokban az árak általában magasabbak, mint a kinti utcákon.

Ha haza akarsz vinni valamit, ne vedd figyelembe a fotózáshoz épített színes piramisokat. Az itteni szakácsok négy dolgot vesznek. Szömörce, egy sötétvörös bogyós gyümölcs, savanyú morzsába őrölve. Urfa paprika, napon szárítva, majd úgy becsomagolva, hogy izzadjon, amitől füstös lesz. Pul biber, a pelyhesített pirospaprika, amely szinte minden asztalon megtalálható az országban. És pekmez, egy sűrű szőlőszirup, amelyet szezámmagkrémmel reggeliznek. Mind a négy panasz nélkül túlél egy bőröndöt.

Kilépve a nyugati végből, a piac a szabadban folytatódik. Vannak magárusok, énekesmadarak kalitkái, műanyag tálcákban lévő palánták, sajt és olajbogyó, amelyeket súly szerint árulnak. Vannak üvegedényekben élő piócák is. Nem kuriózumként állítják ki őket a látogatóknak. Csemegének árulják őket, csendben és kitartóan, ahogyan ebben a negyedben már nagyon régóta árulják őket. A legtöbb ember egyenesen elsétál mellettük. Ha egyszer megláttad őket, újra és újra látod őket.

A külső fal mentén futó utcát Hasırcılar Çarşısı-nek hívják, a szőnyegszövők utcájának, bár manapság senki sem sző ott szőnyegeket. Félúton a nap nagy részében sor kígyózik a járdán. Abban a boltban a kávébabot finomabbra őrlik, mint a lisztet, mert a török kávét forralják, nem pedig szűrik. Az őrlés fontosabb, mint a kávébab. Kérjen kávéőrleményt egy cezvéhez – a kis hosszú nyelű kancsóhoz –, és a pult mögött álló férfi pontosan tudni fogja, mit szeretne.

Kicsit odébb, egy sor barkácsbolt felett egy keskeny lépcső található, amely mellett szinte mindenki elhalad. Ez a lépcső vezet fel a Rüstem pasa mecsetbe, egy kis tizenhatodik századi épületbe, amelyet szinte faltól falig İznik csempékkel szegélyeztek. Tulipánok, szegfűk és egy különleges paradicsomvörös, amelynek receptjét a későbbi fazekasok nem tudták reprodukálni. A mecsetet szándékosan a boltok fölé emelték, hogy a bérleti díjuk fedezni tudja a fenntartását. Ugyanaz a pénzügyi elképzelés, mint a bazár, csak kisebb és sokkal szebb méretben.

Ez az épület többször is leégett. Az olajjal, papírral és egymásra rakott zsákokkal teli fedett piacok mindig veszélyben voltak, és Isztambul egész negyedeket veszített a tűzvészben. Amit most lát, az ismételt javítások eredménye, beleértve az elmúlt évek hosszú restaurálását, amelynek során eltávolították a későbbi bővítéseket és újra megnyitották az eltömődött ablakokat. Ezért jobb a fény odabent, mint a legtöbb látogató gondolná. A kő régi. A felület nagy része nem az. Mindkettő igaz ugyanabban a szobában.

Mielőtt távoznál, állj meg egy percre az egyik középső kapunál. Mögötted kompok érkeznek Eminönübe, és sirályok úszkálnak a vízen. Bent a terem zaja alig változik óráról órára – egy halk, egyenletes hang, alkudozásból és léptekből áll. Az emberek nagyjából három és fél évszázada vacsoráznak ebben a szobában. Te nem ezt nézed. Bent állsz. Most menj, és keresd meg a borsodat.